Túl sokat vártam tőle, 

ő pedig túl keveset adott...

Ha egyszer leállna a szívem, 

És nem dobanna újra, 

Vajon lenne valaki, akinek 

Könnye sírkövemre hullna? 

Valaki kiáltaná sírva a nevemet? 

- Miért ment el? 

- Hisz mindig csak nevetett... 

Egyszer eljön az idő, 

Mikor örökre becsukódik a szemem, 

És remélem, akkor lesz valaki, 

Ki csak sírva engedi el a kezem...

- Nem gond. Örülök, hogy láttam.

- Tényleg? - fürkésztem aggódva. 

- Mostmár pontosan tudom, mit veszítettem. 

- És mit?

- Semmit - tárta szét a karjait. 

- Vigyázz rá. 

- Minek? 

- Majd megtudod, ha elveszíted. 

Bárcsak visszajönnél..

Azt mondja, együttérez veled..

De a következő pillanatban, már arról posztol, 

milyen boldog.

Igen, kurvára hiányzik a barátságunk, 

de nem én rontottam el. 

Nem az a kérdés, hogy meg tud-e változni, 

hanem az, hogy akarja-e...

?

Tudod, az érzés... 

Amikor fáj lélegezni.

Azt mondtad, én vagyok a mindened... 

Ehhez képest gyorsan túlléptél rajtam. 

- Tudom milyen érzés. 

- Dehogy tudod...

A blog létrehozója...

Senkit nem érdekelsz, hacsak 

nem vagy szép, vagy halott. 

Minden fiú a külsőt nézi.

Minden ember a külsőt nézi. 

Amikor sírva írod vissza, hogy 

"semmi baj, minden oké"...

Sajnálom, hogy nem érzed azt, amit én.

Azt mondod, te sokkal többet szenvedtél, mint én. 

Én pedig büszke vagyok, hisz ezek szerint sikerült eltakarnom a mérhetetlen fájdalmat, ami tombolt bennem. 

Nem tudom eldönteni, hogy az iskolában a tanulást vagy az emberek utálom-e jobban.
Mondjuk szerintem az embereket.

Jó zene... A rossz napokra.

Próbáljuk meg.

- Higgyj nekem... 

- Ha tudnád, hány embernek hittem, és hányan ejtettek pofára, nem kérnéd ezt tőlem.

- Miért félsz közel engedni magadhoz bárkit is?

- Mert mindenki, aki eddig azt mondta nekem, "mindig veled leszek", mindig egyedül hagyott..

- You okay? 

- I don't know...

Már semmit..

- Miért nem kérdezted meg? 

- Túlságosan féltem a választól.

Az összeomláshoz vezető út rövidebb, mint gondolnád.

S mikor kipislogjuk az első könnyet, megkérdezzük magunkban: 

Egy szív vajon hány darabra törhet?

Nincs kinek.

Meghaltam volna?

Hihetetlen, hogy fel kell tennem magamnak ezt a kérdést. 

Halott vagyok?

Elsőre egyértelműnek tűnik, hogy a válasz igen. 

Miért félek, hogy elveszítelek,

Ha nem is vagy az enyém? 

Még..

 Azt fogom csinálni, ami nekem tetszik. 

Az leszek, aki igazából vagyok. 

És rá fogok jönni, hogy ki is vagyok valójában.

Helyettem...

Maybe.

What Doesn't Kill You...

Ami nem öl meg az megerősít. 

Kelly Clarkson - Stronger 

Pedig tényleg...

Ez lett belőled is. 

 - Mi a baj? 

Nem értem, miért bánnak velem így az emberek, én kedves vagyok hozzájuk, de ők csak egyre jobban összetörtek, én pedig úgy érzem, lassan szétmar ez az egész, a barátaim halálosan boldogak, miközben én szenvedek, a nagy Ő észre sem vesz, és úgy érzem, sosem leszek elég jó senkinek.

- Semmi. 

A legjobban...

 Az fáj a legjobban, mikor látom, hogy boldogak nélkülem is.

Az érzés..

Minden egyes nap...

- Megtanultam boldog lenni nélküle.

- Tényleg, vagy csak a látszat? 

- Nem mindegy?

Azt mondják, szeretik az esőt, még is esernyőt használnak. 

Azt mondják, szeretik a napot, de mégis árnyékot keresnek, mikor kisüt. 

Azt mondják, szeretik a szelet, mégis becsukják az ablakot, mikor fújni kezd.

Ezért ijedek meg, mikor valaki azt mondja nekem, hogy szeret. 

Bob Marley

Az érzés, mikor...

Nothing.

- Mi a baj? 

- Semmi. 

- Mindig ezt mondod. 

- Mindig hazudok. 

Moment...

 

Az érzés, mikor ez jellemzi minden napodat.

Sosem hittem volna, hogy eljutok odáig, mikor már nem tudom felfogni, mi a felhőtlen boldogság. Mikor engem kell vigasztalni. Ezt eddig én csináltam. 

De megtörtént. 

Felszínes társadalom, mely a Tökéleteset keresi, 

és nem a Különlegeset. 

Túlságosan...

 

Ezzel szeretnék bemutatkozni. Remélem mindent elmondtam...