Talán magához ölel. Talán. Talán. Van-e erősebb kábítószer ennél a szónál? 

Kipirosodott orcára fagyott könnyek letörlése.

Mosolygok a mosolyától.

Mosolyogva halt meg, mert rájött, hogy boldog volt.

- Mit csináltál ma? :) 

- Nagyrészt a sírógörcsömmel küzdöttem. :) 

És te? 

A szomorúság ugyanolyan életérzés, mint a boldogság. 

Csak valamiért az emberek félnek tőle. Pedig úgy sem tudják elkerülni. 

- Egy szörnyeteg vagy. 

- Tudom. 

- Egyszer minden rendben lesz - mondta, és ugrott. 

 "Tanácstalanul ültem le mellé a pályaudvar kopott padjára, és hallgattam halk hüppögését. 

 - Miért hagytad, hogy elmenjen? - törtem meg a köztünk lévő csendet, amit még a vonatra váró emberek zsivaja sem oldott fel kellőképpen.

 - Ismered a mondást, hogy "ha szeretsz valakit, engedd el"? - nézett fel rám. Szeme felduzzadt a sírástól, szája remegett, ahogy újabb könnyek szánkáztak le arcán. Összevontam a szemöldököm, és mélyen a szemébe néztem.

 - Ismerem. És a legnagyobb faszságnak tartom. 

 Lepetten nyílt el a szája egy pillanatra, de azonnal be is csukta, és csak megrökönyödve vizslatott.

 - Ha szeretsz valakit, a legnagyobb hülyeség az, ha elengeded. Inkább legyen egy kis eszed, és ne hagyd, hogy szomorú legyen, ha már a saját nyomorodat vállalnád érte. Elmegy, és? Mindketten szenvedni fogtok egymás nélkül. Szóval én azt mondom, hogy kibaszott gyorsan vedd meg a jegyed a következő vonatra, hogy elmenj érte, és nélküle vissza se gyere. Ha igazán szeret, veled jön. 

 Mostmár rendesen elnyitotta a száját, piros szemei kikerekedtek szavaim hallatán. Szinte láttam a fogaskerekeket a fejében, ahogy a halottakon gondolkozik. Hirtelen pattant fel, mire én is felálltam, a következő pillanatban pedig magához húzva átölelt. Apró mosollyal a szám szélen veregettem meg a hátát."

- Az idő mindent begyógyít.

- A nagy szart, ami most fáj, az fájni fog később is. 

Az a baj, hogy azt hiszed, van időd. 

Te nevetsz, én sírok

Te szeretsz, én bírok 

Te kifújsz, én szívok

Te hiszel, én bízok...

Utálom, hogy nem tudom utálni. 

- Szeretlek...

- Hagyjál már. 

"- Ne mondd, hogy szeretsz. Félek, hogy ha egyszer elválunk, meg fogod bánni, hogy kimondtad. Hisz nincs garancia rá, hogy örökké együtt maradunk, nem igaz? Én csak arra kérlek, ne mondd ki, ha nem vagy teljesen biztos benne. 

 A fiú elnémult, barna tincseit kisöpörte égszínkék szemeiből, ahogy az előtte ülő megszeppent arcát vizsgálta. Halk csönd állt be a kis szobában. Csend, mely most mégis bántotta a fület, és amit végül a lány vékony, halk hangja tört meg: 

 - Szeretlek." 

- Hiányzik.

- Miért nem mondod el neki? 

- Mert rettentően félek attól, hogy Ő nem érez semmit. 

- Remélem Ő jól van.

- És te? 

- Az nem számít.

Kilenc hónapig készülni egy életre,

Majd egy egész életen át készülni a halálra...

Dear school...

Egyszer rá fogsz jönni, hogy én sem várok rád örökké. 

Látta, de nem ír... 

Az elveszett pillanatok sosem térnek vissza. 

Elvesznek. 

Azt mondtad, olyan vagyok, mint egy rózsa. 

Gyönyörű, de ha nem hozzáértő kéz fog meg, 

kíméletlenül megszúrom. 

- Utálom magam, amiért ilyen vagyok.

- Utáld őket, amiért ilyenné tettek. 

- De sírni fogsz miatta...

- Majd abbahagyom.

Ordítva születsz, 

Halkan halsz meg. 

Félni a boldogságtól..

Alaptalanul azt mondod, utálsz 

De arra a kérdésre, hogy miért, már nem tudsz válaszolni. 

- Csodálatos élete volt. Szeretet vette körül, 

boldog volt, mindig nevetett... 

- Mi történt vele? 

- Felnőtt. 

Minden egyes nap 

új fájdalmat hoz magával. 

Igaz barátok? 

Ugyan már, csak jól hazudnak. 

Egyszer még Te is hittél az álmaidban. 

- Megváltoztál. 

- Mikor fogod fel végre, hogy egyszer minden meg fog? 

Bárcsak tudnám, 

Mikor szerettem ennyire beléd. 

Mindenkit megaláz, 

És mégis mindenki őt szereti. 

A hazugság akkor is fáj, ha tudod, 

hogy az igazság összetört volna. 

Nem biztos, hogy

boldog az az ember, 

aki mindig

mosolyog. 

Mert csak ő tudja

azt, hogy hány 

éjszakán át ült 

könnyekkel a 

szemében.

 

Elegem van. 

Elegem van abból, hogy boldognak kell látszanom, mikor belül összeomlok. 

Elegem van abból, hogy az emberek úgy bántanak, hogy nem is ismernek. 

Elegem van a zokogásból, aminek hangját a párna nyomja el minden este.

Elegem van a hazug emberekből. 

Elegem van abból, hogy senki nem bír adni egy rohadt ölelést, amitől jobban lehetnék.

Elegem van. 

Egyszer minden elmúlik... 

Mikor fennmaradok késő éjjelig, arra gondolok, 

milyen jó lenne, ha valaki csak azért ébren maradt volna, hogy velem beszéljen...

Úgy mentünk el egymás mellett, mintha 

nem is ismernénk a másikat.

- Miért iszol annyit? 

- Élvezem. 

- Szeretsz szédülni? 

- Hogyne. 

- És nem tudni magadról? 

- Azt szeretek a legjobban.

Nem merek boldog lenni, hiszen

rettegek, mikor zuhanok össze újra. 

Hamis mosolyok. 

Azt mondják, semmi baj, 

Pedig tudják, hogy nem igaz. 

Na, ezért nem hiszek senkinek. 

Hagyd elmenni az embereket. 

Ha a Sors úgy akarja, úgyis visszajönnek. 

Nekem te már nem vagy más, 

csak egy Emlék.

- Sajnálom. 

- Most mondd úgy, mint aki komolyan gondolja.

Payphone

One more fucking love song I'll be sick....

Őszinte nevetés. 

Igaz barátok. 

Tiszta szeretet. 

A mai világban olyan ritkák ezek a dolgok...

- Hogy fog ez kinézni, ha megöregszel?

- Ez a lelkem. Ha megöregszem, akkor ez akkor sem lesz más...